Gábor György filozófus, vallástörténész nagyon kiakadt a Pesti Srácok alpári gyalázkodásán, ami a Budapesti Fesztiválzenekar remek koncertjét követte, és felháborodását megírta a Nyugati Fénynek.

Hej, most megmutatta az újságírás fene oroszlánkörmét a Pesti Srácok nevű közpénzből összegründolt kormánypárti tákolmány.

Mert hírül vevék, hogy Fischer meg Fesztiválzenekar lesz a Vörösmarty téren, hát gondolták, ha Mahlert vagy Mendelssohnt sosem, de most megízlelik, milyen egy koncert Ákos nélkül. Elindultak hát korpára (mangalica)malacnak, nagyfene indulattal, vérbenyihhant szemekkel.

Ahogy ezt szokták, rögvest denunciáltak egy keveset, feljelentgettek és bepanaszolkodtak a főnökségnél mindenkit: leírták, lajstromba vették, kik voltak ott, név szerint, még fényképet is készítettek róluk, büdös nemkormánypártiakról, ujjlenyomatot viszont nem vettek, azt majd a TEK-es haverok végzik el, üstöllést.

Nagy bátor héroszok ők, még a szépen kistafírozott szerkesztőségnek mondott pártállami bunkerből is utólagosan be-beszóltak, heves tréfálkozás közepette, kit „örök tüntető”-nek, kit „rettegő szociológus”-nak nevezvén, de akadt olyan is, akinek a népnemzeti-keresztény magaskultúra ragyogásától lesülve kisbetűvel kanyarították le a nevét, szegény, hülye gittegyletesek.

Ám hallga csak, hallga, előbb-utóbb kibúvik az oskolázottság, megmutatandó, nemcsak ezek, mink sem vagyunk akárkik. Mert mink azt igazán tudjuk, hogyan kell kart lendíteni. Egy tamburmajornak vagy egy karmesternek, nem mindegy? Mert hangszerszólamilag problémás, hogy – mint felmerül a cikk szerzőjében – Fischer „kissé suta forgással oldotta meg, hogy a zenekar felé fordulva vezényeljen, és egyúttal a közönség felé fordulva sztárkodjon.” Na, ez most jól meg lett mondva, hogy a Royal Philharmonic Society adta a másikat, amikor Fischer átvette tőlük az év karmestere díját.

Csillag Ádám videója a BFZ Vörösmarty téri koncertjéről

Persze azok süketek, mink viszont nem vagyunk vakok, s láttuk, amit hallottunk! Szegény, megboldogult Leonard Bernstein (a Pesti Srácok szerkesztője Jennie Resnick és Samuel Bernstein gyermekeként nézzen utána, így rögtön tudni fogja, kiről van szó), szóval szegény Bernstein, gyakori forgolódásaiért, odamosolygásaiért mit kapott volna ugyanettől a zenekari összhangzásra oly érzékeny zenekritikustól, na, abba jobb nem belegondolni!

Aztán a cikk kézen fog és elvezet az anciennitás bugyraiba, alig leplezett megvetéssel emlegetve a téren összegyűlt „idős zenebarátokat”, „öreg ellenzékieket” (oké, nem volt ott mondjuk Harrach, hogy egy kicsit javítson a zeneszeretőnemkormánypárti korfán), de még időben, a nap lebukása előtt a cikk szerzőjében újra megképződnek a „nyugdíjasotthonok andalító melódiákat váró lakói”, akik a Fesztiválzenekar nevű hét főbűn után epekednek. Nyugdíjasotthonok andalító melódiákat váró lakói.

Na, kispofám, ha hallanád, milyen andalító zenéket komponált a nyugdíjas Ligeti György, John Cage, Pierre Boulez, Stockhausen vagy Kurtág György, fejvesztve rohannál vissza a Kárpátia vagy az Egészséges Fejbőr akol melegébe. Aztán jő a saját olvasótáboruk kényes ízlésének eleget tevő obligát zsidózás, Jávori Ferencet meg az ő klezmer zenéjét emlegetve, amelyet Fischer sutáncsapkodókarmester Budapest valamennyi kisebbségének szánt.

S hogy a cikk eme részét az IQ-jukat szobahőmérsékleten tároló átlag olvasók is felfogják, vastagon szedve, hogyaszongya Jávori „klezmer szerzeménye, amely egyértelműen a legnagyobb sikert aratta az ekkor ütemes tapsra rákezdő közönség körében.” Ugye, tetszenek érteni, csippent ki hamiskásan a szemével a sorok közül szerző magamaga, de ha mégsem, akkor könnyített testnevelésként Sorosozik is egyet, hogy így már tessenek végre érteni, s így persze már értik is a vigaszként, örömforrásként, vagy búfelejtőként rutinzsidózó bér- vagy szabad akaratukból kommentelők.

És jön a publintás vörös farka, mert ez így tetsző, a nagy leleplezés: ugyanis a dolgát végző újságíró meg akarta kérdezni Fischer Ivántól, hogy milyen kapcsolatban áll Soros Györggyel (ez is vastagon kiemelve), a hülye olvasótábor miatt, akik még mindig nem képesek szart sem appercipiálni, na jó, felfogni, megérteni ebből az egész vircsaftból. És eldördül az Auróra ágyúja, testvéri tankok feldübörögnek, minden bevégeztetik, a végítélet harsonái megszólalnak (szerencse, hogy ezeket nem a suta Fischer dirigálja), mert „Fischer Iván addig mosolygó arcán idült harag futott át, valami érthetetlen mordulás kíséretében szorosabbra vonta maga körül a testőrségét, majd elsietett.”  

Fischer, szorosabbra vont testőrök, idült harag, elsiet. Egy romantikus festő vásznára való tematika, a nemzet tragikus halálának kozmikus katasztrófától sújtott végideje. Testőrök, harag, elsiet.   

Na persze, nem úgy, ahogy Orbán vagy Kövér, akik rezzenéstelen arccal álltak a vártán, dacolva az elemekkel, semmi testőrség, semmi elsietés, s megértő nyugalommal és nyájas félmosollyal tűrték a némileg nagyobb és átláthatatlanabbá varázsolt MNB-s összegekről való faggatózást. Gigászokként persze, de nyakig beszarva, tájékoztatási kötelezettségükre fittyet hányva, nem a Vörösmarty téren, hanem az ország házában, végül kitiltva minden újságírót.

Akkor vagy nem voltak ott a Pesti Srácoktól, vagy ott voltak, de kényes orruk hozzászokott már kenyéradó gazdáik fekália illatához.   

írta: Gábor György (filozófus, vallástörténész)

Támogasd a Nyugati Fényt - a demokratikus ellenzéki gerillamédiát!