A magyar televíziózás egyik legkínosabb produkciója kétségkívül Havas Henrik személyéhez kötődik.
Aki azt hitte, hogy a magabiztos felkészületlenség, a bántó amatörizmus és a túlterjengő riporteri egók végleg a megboldogult Nap-Kelte szocreál bútorai között maradtak, az valószínűleg egy adást sem látott még az ATV „Havas a pályán” című műsorából.
A „Tanár Úr” itt nyújtott produkciója finoman szólva nem tartozik azon kordokumentumok közé, amit jó szívvel szétküldenénk a Tejútrendszerben az emberiség névjegyeként.
Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, de Havas Henrik pöffeszkedő arroganciájának egykor volt valami bumfordi bája. A rendszerváltás környékén lehetett valami imponáló abban, ha egy médiamunkás nem a megszokott simulékony alázattal beszélt a méltóságos tisztségviselőkkel.
Ebből a sármból mára egy kiégett ripacs sziluettje maradt, aki végleg belekozmált élete egyetlen szerepébe. Havas Henrik itt maradt nekünk, mint a régen megszűnt állami vállalatok fényreklámjai a budapesti háztetőkön, hogy önmagát legombolyító kötött mackóként, saját mítoszát még életében lerombolja.
A terpeszkedő önelégültség megmaradt, Havas elképesztő technikai-tájékozottságbeli lemaradása viszont egyre kiábrándítóbbá teszi a „nárcisztikus polihisztor” üres pózát.
Havas Henrik műsora az elsőtől az utolsó percig vérciki szakmailag. A „Tanár úr” ugyanis nagyvonalúan lemond arról, hogy bármit megtudjon vendégeiről-vendégeitől. A nyitottság, a kíváncsiság és a másik ember megismerésének élménye biztosan nem fenyegeti Havast: egyetlen percre sem képes kikászálódni saját belső világából, még a kérdéseit is önmagából kiindulva kezdi. Márpedig csajozásnál is alapszabály: többször mondjuk, hogy te, mint azt, hogy én. Hát még egy riporternél.
Senki nem tud épeszű magyarázattal szolgálni arra sem, miért kell a nézőknek hétről hétre végigkínlódniuk Havas kényszeresen berángatott, dögunalmas anekdotáit, melyeknek az égvilágon semmi szerepük nincs a beszélgetésben – mármint a riporter bennfentességének bizonygatásán túl. (Apropó: hallott-e valaki 20 évesnél frissebb sztorit tőle?)
A műsor rendszerint káoszba fullad, a vendégek be nem fejezett gondolatmeneteit minduntalan félbeszakítja a műsorvezető funkciótlan nagyképűsködése („mellesleg a tanítványom volt”, „maga nem emlékszik, túl fiatal hozzá”, „ezt én jobban tudom”, stb.) Hiába, egyszerűen nem bírja ki, ha 30 másodpercig nem hallhatja a saját hangját.
Havas meg sem próbál függetlennek vagy legalább méltányosnak mutatkozni – jól bejáratott rögeszméi, kész ítéletei vannak minden politikai oldallal szemben, és jaj annak a vendégnek, aki megpróbálja kizökkenteni a patológiás gyűlölségek mocsarából a riportert.
A középszerű intellektusoknak gyakran a sajátja, hogy ha megmarkolnak egy jól hangzó közhelyet, többé nem eresztik el. – leegyszerűsítve ezért szűntek meg az értelmes vita alapfeltételei a hazai nyilvánosságban. Havasnál mindezt súlyosbítja a stílustalan fölényeskedés, a mindenhez értés illúziója – pedig nála okosabb emberek is belebuktak már az alázat hiányába.
Havas Henrik műsora a jelenlegi formájában kimeríti a kulturális környezetszennyezés fogalmát, és ha a Tanár úrnak maradt volna egyetlen őszinte barátja ezen a bús planétán, már rég megmondta volna neki, amit mi is üzenünk e hasábokról: Henrik, menj haza, ciki vagy!
