Meghunyászkodtak a szakszervezetek, sorra fújják le a sztrájkokat az egyes ágazatok.
Lemondták a hétfőre tervezett országos sztrájkot a szociális dolgozók, majd röviddel később a tanárok is. Boros Péterné, a közszolgálati szakszervezet vezetője azt bírta mondani: elégedett a tárgyalások eredményeivel, okafogyottá vált sztrájkolni.
Ahogy közelednek a választások, Orbánék szisztematikusan darálják le az amúgy is gyengécske dolgozói érdekérvényesítést.
Az ágazati vezetők egy része eleve Orbán farpofái közül kandikál ki. Trónolnak a posztjukon a milliós fizetésekért és közben nem tesznek semmit, vagy kifejezetten gáncsolják, hogy a dolgozók hatékonyan megszervezzék magukat.
Minő véletlen, amióta Orbán van hatalmon, a vasutasok nem bénítják le háromhavonta az országot a „gördülő sztrájkjaikkal” és valahogy a gazdák sem jönnek traktorokkal eltorlaszolni Budapest utcáit. Pedig nehezen hihető, hogy a két ágazat helyzete rózsásabb lenne.
Az egészségügyisek nyakán meg ott ül Fideszné Cser Ágnes, akit végképp nehéz a szalonképesség keretein belül minősíteni. Ő idén nyáron azt üzente a szakdolgozóknak, akik kevesellték a bruttó 10-30 ezer forintos béremelést (ami jó, ha nettó 6-18 ezer forintot jelent):
“Aki ezen fanyalog, annak azt tudom mondani, hogy olyan országba kell születnie, ahol a nemzetgazdasági jövedelem lehetővé teszi a ötszörös és tízszeres jövedelmet.”
Tehát még egyszer: ezt a bicskanyitogató fideszes dumát egy szakszervezeti vezető (!!) mondja, akinek az lenne a kötelessége, hogy a dolgozókat képviselje a kormánnyal szemben.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy bár a Fidesz minden társadalmi csoportot megnyomorított, érdemi ellenállással a legritkább esetben találkozott.
Pedig tudjuk: ezek a fiúk csak az erőből értenek, és ahol erővel találkoztak, (lásd diáktüntetések, netadó) ott meg is hátráltak.
Mostantól Orbánék még jobban ügyelnek rá, hogy komoly tömegeket megmozgató tüntetések, sztrájkok ne legyenek ebben az országban. Azokat a szakszervezeteket és civil mozgalmakat, amelyek még nincsenek a zsebükben, a legkülönbözőbb módon: zsarolással, bomlasztással, vagy alamizsnával teszik partvonalon kívülre.
De sokszor ez sem kellett, mert önmagukat őrölték fel a delikvensek. Egyikük egy sikeres tüntetés után elment weboldalt szerkeszteni, majd soha nem jött vissza, másikuk „rendszerbontó” népszavazással kecsegtetett, majd eltűnt a balfenéken, a civil üstökösként indult Pukli István radikális üzemmódot ígért őszre, aztán mindent ott hagyott. Szegény Sándor Mária küzd, mint malac a jégen, de egyedül ő sem tudja megváltani a világot, ha nincs mögötte a szakmája.
Az ágazati vezetők korruptak, a kizsigerelt dolgozók meg olyan harapófogóban élnek, ahol semmilyen mozgástér nincs. A számlákat fizetni kell, a gyereket etetni kell, mindenki hónapról hónapra evickél. Inkább megbecsülik a kicsit, mint hogy ugráljanak és azt is elveszítsék.
Másfél évünk van a választásokig és egyre tisztábban látszik: a szalmaláng-életű mozgalmak nem hoztak áttörést, „a civilek” nem fogják elkergetni Orbánt. Az áhítattal várt Szent, Romlatlan, Baloldali Messiás sem jött el, hogy lekardozza Orbánt.
Ideje kigyógyulni a csodaváró hangulatból és visszatérni a földre. A politika bizony egy szakma, ahová kitartás, ütésállóság kell. Nem lehet elvonulni egy sarokba pityeregni, ha méltatlan támadás éri az embert. Márpedig aki ebben az országban szembeszáll a hatalommal, arról a Fidesz-talpnyaló média egy nap alatt „kideríti”, hogy láncfűrészes anyagyilkos, szűzlányok vérét issza és már az óvodában lopott.
És mégis állni kell a sarat és másnap ugyanúgy kiállni, hinni a programodban és gyűjteni magad köré az embereket. Ehhez vastag bőr, rutin és valami belső hit kell.
Tetszik vagy sem: ha el akarjuk zavarni az elmúlt 25 év legkártékonyabb kormányát, marad a hivatásos ellenzéki pártok kínálata. Közülük kell kiválasztani a legéletképesebbet, a legkisebb rosszat.
Esetleg ölbe tett kézzel várjuk a csodát, és járókeretes korunkig nézzük, ahogy az Orbán-Tiborcz-Matolcsy-maffia az utolsó csavarig szétlopja a gyerekeink országát. Nem olyan bonyolult képlet ez.
