Kevés téma képes annyira megbízhatóan kihozni az átlagpolgárban lakozó vicsorgó fenevadat, mint a melegek ügye. Szelíd kisnyugdíjasok, keményen dolgozó kisemberek válnak gombnyomásra lila fejű dühöngővé, ha szóba kerülnek meleg honfitársaink.
Kidagadt nyaki ütőérrel megy a buzizás a kocsmában, a vasárnapi ebédnél, a cikkek alatti kommentekben. És a Budapest Pride sem szokta megúszni ellentüntetőknek becézett őrjöngő horda nélkül. Huszonhét év demokrácia után semmivel nem vagyunk toleránsabb, felvilágosultabb ország, mint ahonnan a rendszerváltáskor indultunk.
A megismerés és az elfogadás helyett inkább gyűlölünk, fröcsögünk és népszerű tévhiteket szajkózunk. Pedig néhány egyszerű tényt kellene csak megérteni ahhoz, hogy mindannyian jobban érezzünk magunkat az országban.
Minden híreszteléssel ellentétben a melegek nem akarják rákényszeríteni a saját életmódjukat a heterókra, nem akarják „megrontani” a gyermekeket, nem akarják elszeretni a heterók párjait, és általában nem akarnak semmi olyan rémséget, amit önfeledten buzizó honfitársaink nekik tulajdonítanak.
A melegszcéna nem óhajt mást, mint egyenlő jogokat, gyűlöletmentes légkört és félelem nélküli életet. Olyan dolgokat, amelyek egy civilizált országban minden állampolgárt megilletnek.
Ha egy kicsit is komolyan vesszük, hogy valami nyugati típusú társadalmat építünk ebben az országban, akkor senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés olyan tulajdonsága miatt, amiről nem tehet, ami veleszületett.
A toleráns közhangulat kialakulását nyilván nem segíti, ha a felelős politikusok az elfogadás gesztusai helyett szándékosan hergelik a társadalmat. Ha Budapest polgármestere visszataszítónak nevezi a melegfesztivált, ha a miniszterelnöknek viccelni támad kedve a téma hallatán, vagy ha Kerényi Imre buzilobbiról, Semjén Zsolt aberrációról hadovál.
Persze tudjuk, honnan fúj a szél. Egy olyan szegény, félperifériás országban, ahol a kilátástalanság, a nyomor és az emiatti frusztráció jut millióknak osztályrészül, sokkal könnyebb dolog a gyűlölet parazsát felszítani honfitársaink lelkében, mint tiszteletre és elfogadásra bírni őket. Minthogy a melegeket következmények nélkül lehet gyalázni (nem fognak visszaütni, de általában visszaszólni sem), így aztán különösen „ízléses” és „bátor” cselekedet pofozóbábuként használni őket.
A politika jobboldali fertálya ezeket az alantas állampolgári igényeket igyekszik kiszolgálni a rendre visszatérő sunyi kiszólásokkal. A Fideszben és a Jobbikban úgy vélik: túl sokan vannak a homofóbok ahhoz, hogy lemondjanak róluk, mint potenciális szavazókról, ezért inkább teljes gőzzel ráálltak a megdolgozásukra.
Akinek nincs más büszkesége az életben, mint hogy magyar heteroszexuálisnak született, az könnyebben válik meleggyűlölővé. Hiszen akkor máris felsőbbrendűnek érezheti magát valami olyan tulajdonsága miatt, amiért a kisujját nem kellett megmozdítania. Nem kell erőfeszítéseket tenni, nem kell jól teljesíteni iskolában és munkahelyen, elég annyit mondani: heteroszexuális magyar vagyok, különb mindenkinél, aki más, mint én. Ez az az ingyenbüszkeség, amelynek csábítása könnyen elragadja azokat, akik képtelenek felmutatni egyéni sikereket.
Egy kiegyensúlyozott ember, aki békében él önmagával és a világgal, nem leli örömét abban, hogy nálánál védtelenebb társadalmi csoportokat gyalázzon. Akinek a buzizás a hobbija, annak az életében jó eséllyel valami más gond is van. A sötét homofóbia a sikertelen emberek szegénységi bizonyítványa.
