Gábor György filozófus, vallástörténész cikke a Nyugati Fényen
Illés bácsitól hangos az ország. Ki ne tudná, Illés bácsi egy 78 éves gödöllői cukrászmester, aki 50 éve gyártja a fagylaltot, mindenki megelégedésére. Az ország távoli részéből is felkerekednek, csakhogy megkóstolják a régi idők technológiájával készített fagyikat, s emlékezzenek gyermekkoruk ízvilágára.
Aztán most történt, hogy valaki feljelentette Illés bácsit az NÉBIH-nél, s noha megállapították, hogy rend és tisztaság honol Illés bácsinál, akin az előírásnak megfelelő munkaruha feszül, ám a gépek régiek, ezért nincs apelláta, a bolt azonnali hatállyal bezárva.
Fogalmam sincs, ki Illés bácsi, sosem kóstoltam a fagylaltját, de őszintén sajnálom. Ez volt az élete, most pedig egy elkötelezett honfitárs, egy NER-rel töltekezett hazánkfia levelét megírta, s Illés bácsinak és kis boltjának most annyi.
Illés bácsi – nyalatlan elhiszem – remek fagylaltos. Ez talán onnan is érzékelhető, hogy az elmúlt ötven évben csak a fagylaltra koncentrált (lévén ez a dolga), ám a magyar történelemre nemigen. Szegényke nem érti az egészet, kinek, milyen érdeke fűződhetett ehhez az aljassághoz?
Miként nem értették azok a magyar zsidó honfitársak sem, akiket – teszem azt – egy ezüst eszcájg, egy szőnyeg, egy falon lévő kép reményében, vagy csak hazafias önszorgalomból jelentett be a szomszédja. A szándék inkább figyelmességről tanúskodott: ha a bürokrácia megfeledkeznék felebarátjáról, ő résen áll, nem hagyja el őrhelyét, s gyöngéden felhívja a hatóság figyelmét a teendőkre, mintegy állam és állampolgár meghitt harmóniáját kifejezésre juttatván. Így aztán meglett a régről áhított télikabát, s a nemzet is végre fajtisztulásnak indulhatott.
Aztán törhette a fejét az a honfiú vagy honleány is, akinek az Andrássy út 60-ban, vagy a cég más kirendeltségén verték le épp a veséjét, vagy verték ki épp a fogsorát, mikor mit, vaj’h mivel is szolgálhatott rá szomszédjának levelére, amelynek következtében aztán a padlását szépen letakarították, az ott lefoglalt két szál kolbászt, egy májas- és egy véres hurkát, valamint a negyed tábla szalonnát pedig véres kardként hordozták körbe.
Aztán, ha valamilyen csoda következtében néhány év múlva visszatérhetett a falujába vagy munkahelyére a feljelentett, s ott élt vagy íróasztala mögött ott ült egykori feljelentőjétől karnyújtásnyira, nem is történt semmi, legfeljebb annyi, hogy kis idő elteltével már azon tanakodtak, össze- összebújva, az osztrák határhoz legközelebb hol adják a legjobb áron a Gorenjét.
De Illés bácsi mit sem tudhatott azokról a közeli ismerősökről, akik III/III-as (esetleg III/II-es és így tovább) kötelékbe szerveződve írták a (fel)jelentéseiket rokonokról, barátokról, kollégákról, akiről csak tehették, beszervezve, hazafias kötelességüknek eleget téve, illesse dicsőség az episztolák szerzőit, írják azokat akár itthonról, Budapestről, Debrecenből vagy a Balaton mellől, akár külföldről, a magyar emigrációt gondosan vizslatva és fürkészve, mondjuk a függetlensége miatt a felderítők eldorádójának számító Bécsből vagy Svájcból, s szégyenkezzen egy életen át az, akiről a jelentések szóltak.
Mert persze a jelentők között akadtak, akik azóta már jobblétre szenderültek, akiket a nemzet örök hálája és nagyrabecsülése kísért a megérdemelt nyugdíjukba, de persze szép számmal akadnak olyanok is, akiknek tapasztalatait és rutinját máig sem nélkülözheti a vigyázó és őrködő fennhatóság.
S hogy a közelmúltból is példálózzunk, idézzük fel az alig hat évvel ezelőtt történteket, az emlékezetes kollegiális feljelentést a filozófusok ellen, amely mesteri perfekcionizmusával törekedett a sima, köztörvényes vádakat a politikai megrendelő magasabb érdekeivel összhangba illeszteni, s ha veselerúgásra, fogsor kiverésére mindez már nem is volt elegendő, ám egy jó kis karaktergyilkolászásra és egzisztenciális ellehetetlenítésre annál inkább.
Fényes példázataként annak, hogyan járnak mindazok a NER tündérvölgyében, akik cseppet sem dicsőítő himnuszokat zengedezve merik idegen érdekek szolgálatába szegődve megnyitni ajkukat, s parazita szájukra venni a legfőbb fenséget és annak udvartartását.
Az egzisztenciális rehabilitáció ugyan megtörtént, a bocsánatkérés mindezidáig nem. Ám ami igazán a lényeg: a fél szakmát feljelentő és ellenük koncepciós pert kezdeményező polgártárs karrierje továbbra is üstökösként ível, a határ a csillagos ég: szeretetnek, megbecsülésnek örvend, komoly stallumokkal vállon veregetve, tettére leereszkedik a feledés megszépítő homálya, s ő maga valóságos erkölcsi bajnokká glorifikálódik.
Nos, meglehet – én legalábbis ezért szurkolók, s ha majd tehetem, el is zarándokolok hozzá egy csoki-puncsra – valamikor újra nyithatja majd a fagyizóját Illés bácsi. Addigra viszont – akárki meglássa – a feljelentő a megye, de talán az egész Kárpát-medence legfőbb fagylaltkészítőjévé növi ki magát, ha kell, kisvasúton szállítja majd hozzá az utasokat a Nemzeti Együttműködési Rendszer, díszkivilágítást is kap, továbbá néhány festményt a Szépművészetiből, s netán egy vanília- eperfagylalt katedrát a Corvinuson.
Hogy miről ismerszik majd meg ez az ember? Az elsők között fog betérni Illés bácsi újra megnyílt fagylaltozójába, nyájas mosollyal, kezében egy háromemeletes ételhordóval, s imigyen szóla: Illés bácsi, a maga fagylaltjának nincs párja, adjon nekem harminchat gombóccal, mert az unokák csak a magáét szeretik.
És ez így megy Árpád bejövetele óta, örökkön örökké, amíg a világ csak fennáll.
Legalább annak örüljünk, hogy a legtöbbjük ezenközben remek nagypapa.
Támogasd a Nyugati Fényt - az ország legaktívabb ellenzéki gerillamédiáját!
