Justin Trudeau, Kanada új, liberális párti miniszterelnöke tizenöt női és tizenöt férfi minisztert nevezett ki a harminc tagú kormányába. Amikor megkérdezték tőle, miért tartja fontosnak a nemek egyenlő arányát a kormányban, azt felelte: mert 2015 van.

A frappáns válasz nemcsak tágabb ismeretségi köröm sok liberális és baloldali tagjának tetszett, hanem például az európai liberális és demokrata pártszövetségnek (ALDE) is. Holott nagyon szomorú dologról van szó: a liberalizmus mint politikai irányzat végső kiüresedéséről vagy önmaga ellentétébe fordulásáról.

Most hagyjuk, hogy a nagy Pierre Trudeau fia minden jel szerint gátlástalan politikai opportunista. Pártjával – általános meglepetésre – egy jól sikerült taktikai húzás eredményeként nyerte meg a választást.
A kanadaiak egy kicsit ráuntak a kilenc éve jól kormányzó, de szürke, konzervatív Stephen Harperre. Minden demokráciában megesik. Ettől függetlenül a választás kimenetele három héttel a határidő előtt még kétesélyes volt a konzervatívok és a szociáldemokrata Új Demokrata Párt között. A „kis” Trudeau végül úgy lett nevető harmadik, hogy szerencséjére az utolsó hetekben felizzott egy politikailag mellékes vita – a nikábról.

A nikáb a muszlim világ nagy részén elterjedt női viselet: egybeszabott fejkendő és arcfátyol, amely csak a szempárt hagyja szabadon. A nők illiberális elnyomásának egyik szimbóluma. 2011-ben a kanadai konzervatív kormány hozott egy rendeletet, mely szerint az állampolgári eskütételen senki sem vehet részt arcát eltakarva (ahogy a személyi okmányként szolgáló jogosítványon is látszania kell az arcnak). Azzal indokolták, hogy a befogadó nemzet kultúrájából ennyit azért tiszteletben kell tartani. A (liberális) demokrácia lényege a nyíltság. A közélet a szabadságjogokon alapul. A magánéletben mindenki azt hord, amit akar. Ha valakinek így nem kell a világ nagyobbik részén irigyelt kanadai állampolgárság, nem kötelező felvennie. Mármint az állampolgárságot.

Az ügy nem keltett feltűnést, az óriási többség, beleértve a kanadai muszlimok reprezentatív szervezetét, helyénvalónak tartotta az előírást. 2011 óta két összesen két olyan muszlim nő volt, aki nem tágított volna az eskütételkor a nikáb viselésétől. Egyikük inkább nem lett állampolgár, de a másikuk, egy Pakisztánból bevándorolt angol szakos bölcsész, perre ment. Első fokon nyert, másodfokon is, éppen a választási kampány finisében. A kormányt felbosszantotta az ítélet, bejelentette, hogy a Legfelsőbb Bírósághoz fordul, a közvélemény-kutatásokban egy kicsit visszacsúszó Új Demokrata Párt viszont kapott az alkalmon, hogy a konzervatívokat mint az emberi jogok, valamint Kanada büszkesége, a multikulturalizmus eltiprójaként pocskondiázza. Vesztére.

A felmérések ugyanis kimutatták, hogy a nagy többség még azok között is, akik nem értenek egyet a kormány gazdaság-, szociál- és külpolitikájával – összesen 82 százalék – ebben a kérdésben a konzervatív álláspontot támogatja. A szociáldemokraták így elveszítették potenciális szavazóik nagy részét.
Trudeau is kiállt amellett – a kormány ellenében –, hogy az eskütételkor szabad legyen nikábot viselni. Az egyik kampánygyűlés után bizakodón odalépett hozzá egy arcát eltakaró nő, karján csecsemő kislányával. A politikus így nyilatkozott azon nyomban a spontán találkozásról:

"Ránk fog szavazni, mert biztos akar lenni abban, hogy a kislányának joga lesz meghozni a saját döntéseit az életben, és a kormányzat meg fogja védeni ezeket a jogokat. Én pedig azt mondom neki: te és a polgártársaid új kormányt választottatok. Olyan kormányt, amely mélyen hisz országunk sokszínűségében. A csontjainkban van a tudás, hogy Kanadát olyan emberek építették, akik a világ minden szögletéből jöttek, a világ minden hitét vallják, összes kultúrájából valók, összes nyelvét beszélik."

Mire a liberális, még egyszer mondom, LIBERÁLIS sokadalom – a nők elnyomásának tárgyi szimbólumát a szabadság jelképévé fölmagasztosítva – „Nikáb! Nikáb!” csatakiáltásban tört ki.
Prózaibban fogalmazva: az történt, hogy Justin Trudeau a nyugati liberális politikai és hétköznapi kultúra egyik alapját, a nemek egyenjogúságát, egyenlő szabadságát zárójelbe téve ráhajtott az „etnikai” szavazatokra, miközben tudta, hogy a kormányváltást akarók egy része neki mint történelmi név viselőjének, kormányzásban és parlamenti politikában el nem használt, ráadásul jóképű és viszonylag fiatal férfinak megbocsátja azt, amit Őfelsége baloldali ellenzéke kissé szintén unalmassá vált vezetőjének, Tom Mulcairnak nem. (A liberálisok választási programja eleve sült baloldali volt, a klímatudatosságtól az államháztartási hiányt növelő infrastrukturális beruházásokig, ezzel is kihúzták a szőnyeget az Új Demokrata Párt alól.) A számítás bejött.

Ami a győzelem után következett, az a liberalizmus további megcsúfolása. Hagyjuk most azt is, hogy Trudeau rögtön bejelentette: kivonja a kanadai légierő egységét az Iszlám Állam elleni katonai koalícióból (nyilván azért, „mert 2015 van”). De a nemek tizenöt-tizenötös aránya a kormányban először is éppen a fordítottja a választási hadmozdulatnak: a kulturális sokszínűséget teszi zárójelbe a nemek egyenjogúsága kedvéért.

Tasha Kheiriddin konzervatív publicista – nem mellesleg nő, akinek családja a muszlim térségből származik, de aki úgy véli, a vallásnak semmi keresnivalója a közfenntartású iskolákban, és nem szabad a multikulturalizmusra való hivatkozással sem tolerálni a muszlim kultúra nőellenes hagyományait – azt írja, hogy a Trudeau-kormány meglepően kevés nyoma van a kampányban meghirdetett sokszínűségnek. Kineveztek két őslakost és négy olyan minisztert, aki az indiai szubkontinensről származik, utóbbi etnikai csoport tehát erősen túl van reprezentálva – e két kisebbség aránya az összlakosságban kb. 5-5 százalék –, de a hasonló létszámú kínai és fekete kisebbségből senkit.

Trudeau most főleg arra ügyelt, hogy a nemek összlakosságbeli aránya stimmeljen pontosan. Nem lehet azt mondani, hogy a kvóta szerinti miniszterek között nincsenek kiváló szakértők, mint például – szerencsénkre – a Financial Times egykori szerkesztője és kelet-európai tudósítója, Chrystia Freeland (mostantól a külkereskedelemért felel). De egyrészt az előírt arány miatt biztosan nemcsak az alkalmasság és az érdem dönt; másrészt, mint Kheireddin megjegyzi, Trudeau-nak a kívánt 50 százalék eléréséhez föl kellett forgatnia az államigazgatást (magához vennie, felbontania és megszüntetnie tárcákat). Veszélyes játék. A tökéletes egyenlőség maga is szemfényvesztés: a lelkesedők azonnal elfelejtették, hogy a nők a megelőző, konzervatív kormány sem voltak elnyomva, csak hárommal kevesebb női miniszter volt, igaz, harminckilencből.

Az eddigi kb. 30 százalékos, Kanadában spontánul kialakult arány meg is felel annak, amit a különféle tisztségek betöltésében Németországtól Brazíliáig törvényekkel írnak elő. Van olyan liberalizmus – bár én nem vagyok híve –, amely kötelező kvótákkal igyekszik áttörni az üvegplafont, a nők, illetve bizonyos kisebbségek társadalmi előmenetelét gátló, nem is feltétlenül tudatosuló kulturális-hatalmi reflexeket. Lehetőséget ad a nők vagy a kisebbség számarányhoz közelítő vagy akár azt meghaladó karrierjére.

Viszont 2009-ben a norvég kormányban kötelező kvóta nélkül többségbe kerültek a nők (csak 2013-ban hozták meg azt a törvényt, amely 40 százalékos női részvételt írt elő a vállalati igazgatótanácsokban). A norvégok így gondolkodnak. A németek vagy a brazilok talán nem, a magyarok még kevésbé. Nekem rokonszenves magyar politikusok meg vannak győződve a kvóta hasznosságáról, és mivel nagyon kevés rokonszenves politikust ismerek, tiszteletben tartom a véleményüket, ha nem értek is egyet.

De olyan liberalizmus nincs, amelyik hatalmi szóval megvalósítja a pontos számarány szerinti előmenetelt képviseleti demokráciában, egy demokratikus úton létrehozott testületben. Ez ráadásul ugyanolyan lelkiismeretlen szavazatvadászat, mint hétezer kilométerrel keletebbre a rezsicsökkentés.

Írta: Széky János, az Élet és Irodalom rovatvezetője

(a szerző engedélyével újraközölt Facebook-poszt)