Vendégszerzőnk: Hidas Judit író
Unom a mellébeszélést. Unom, hogy tabutéma lett a családon belüli erőszak, hiába folyik a csapból is. Mindenki a saját igazát fújja, vagy frusztrált, karrieréhes feminista leszel vagy ókonzervatív, nőgyűlölő KDNP-s, ha a szádra mersz venni olyan kifejezéseket, mint jogvédelem vagy az áldozat felelőssége. Közben elsikkad a lényeg.
Az erőszak botrány, mindegy hogy nő vagy férfi az áldozat, mindegy, hogy verbális, vagy fizikai a bántalmazás. Az erőszak minden formája rombol, tönkreteszi a gyerekek életét, és meghatározza, hogy ők milyen felnőttek lesznek, milyen mintát örökítenek tovább a következő generációknak.
Szélsőséges esetekben nagyon is fontos a jogvédelem, hogyne lenne, de nem hagyható ki az áldozat önvizsgálata is, tudnia kell, ő mit rontott el, miben hibás, ahhoz, hogy máskor ne kerüljön ilyen helyzetbe. A kettő nem zárja ki egymást, hanem épp kiegészíti, egyik sem úszható meg, hiába próbálják az egymásra acsarkodók kizárólag az egyiket vagy a másikat hangsúlyozni.
fotó: Reviczky Zsolt, a szerző engedélyével
Nálunk is volt sok minden otthon. Na, nem a legdurvábbik fajta, nem volt verés vagy megrontás, csak az a lightos változat, csendes terror üvöltözésekkel tarkítva, ez zajlik ma sok családban nap, mint nap, hiszem, hogy emiatt olyan érzékeny ez a téma. Mert nem igaz, hogy ez csupán eldugott helyeken, szegénységben, nyomorban lenne probléma. Gond ez mindenhol, a Gellérthegytől Kőbányáig, Budapesttől bármelyik határ-menti faluig.
Aput gyerekként alig láttam. Mindig anyu jött értem az oviba, iskolába, ő kelt hozzám reggelenként, ő segített, ha baj történt, minden hétköznap délutánt együtt töltöttük, és
rettegtük az időpontot, amikor apu hazajött,
vajon milyen kedve lesz, ideges lesz-e vagy fáradt, sosem tudtuk, mikor fog kitörni a botrány, mire csap le, hogy a felesleges gőzt magából kiadja, vagy én nyúlok majd rossz helyre, vagy anya, de biztos lesz valami, hacsak nem leszünk nagyon óvatosak, hacsak nem lesz szerencsénk, és nem fogunk eléggé figyelni arra, hogy apu szerint mit nem szabad.
És ha mégis megtörtént a végzetes hiba, a bűn, ami lehetett akár csak annyi, hogy anyu túl sokat prüszkölt, és ez kibírhatatlanul idegesítő volt apu számára, vagy anyu száz forinttal többet költött, mint amit apu jónak tartott volna, vagy veszélyeztetett terhesen nem tudott vacsorát adni a családnak, a cérna elszakadt, apu üvöltött, csapkodott, sértegette anyut, mi meg remegve próbáltuk jóvátenni a szörnyű bűnt, amit állítólag elkövettünk.
Gyerekként mindezen különösebben nem akadtam fenn, ez volt számomra a világ legtermészetesebb dolga, nem is lehetett volna másképp, gondoltam akkor, illetve nem gondoltam sehogy, csak beleitta magát „a rend” az idegeimbe. Nagyobb lettem, fiúkkal ismerkedtem meg, kezdődtek a gondok, rideg,
kegyetlen férfiak mellett kötöttem ki,
boldogtalanul vergődtem, megaláztak, kihasználtak, visszaéltek a szerelmemmel, és én csak álltam, nem értettem, mi történik, tehetetlenül sodródtam, és úgy éreztem, gúzsba van kötve a kezem, hiába nyúlok bárhova, mindenhol ugyanolyanok a férfiak, és irigykedve néztem azokat, akikről azt hittem, a szerencsének köszönhetően nekik jobb jutott.
* * *
Értem én, hogyne érteném, hogy szörnyű ez a helyzet, hogy így nem lehet élni, hogy ez méltatlan az emberhez, hogy nem lehet ezt tűrni, de azt már kevésbé értem, hogy miért kell az erőszak kérdéséből is politikai ügyet csinálni. Mert ez is az lett, mint a legtöbb társadalmi kérdés, szekértáborok közötti végeérhetetlen vitává degradálódott, ahol az egyik fél a bűnösök felelősségre vonását, a jogszabályok szigorítását követeli, és azt állítja, a bántalmazó kapcsolat a macsó világ következménye, amelyet el kell törölni, a másik fél meg azt szajkózza, hogy nem a joggal kell törődni, az áldozat is felelős önmagáért.
Én meg kapkodom a fejem, mert persze, hogy szükség van a büntetésre, ha az erőszak a tettlegességig fajul, a jogszabályokon is szigorítani kellene, ki érti, hogy miért csak 5-10 évet lehet kapni nemi erőszakért, de megoldás ez több ezer háztartásban, ahol a fenti helyzet nap, mint nap ismétlődik? Nem kéne mégis megnézni, mit tehet az áldozat, hogy megvédje magát azon túl, hogy végső esetben jogsegélyért folyamodik?
Vajon nem azzal degradáljuk-e leginkább az áldozatot, ha képtelennek tartjuk arra, hogy a helyzetén önmaga is változtasson? Az első a fizikai biztonság, de mi lesz holnap, mi lesz az illető önértékelésével, kilátásaival, reményeivel, mert igenis benne is rosszul van beállítva a szerkezet, ezt látta otthon az apjától és az anyjától is, aki egész gyerekkorában hagyta és tűrte a megalázásokat, és ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy állj és ne tovább, hagyta tombolni a másikat, meg akart felelni egy olyan embernek, akinek nem szabadott volna, aki csak fizikailag volt férfi, egyébként pedig semmilyen formában nem felelt meg annak, amit egy igazi férfitól az ember elvárhat.
Mert nem férfi az, aki a gyengébbet bántja, ez az első, amit a kisfiúknak jó esetben meg kéne tanulni, nem férfi az, aki nem vállal felelősséget a családjáért, aki uralkodik a környezetén akár fizikailag, akár lelki terrorral, nem férfi az, aki a saját tulajdonának tekinti a másikat. Ezek sosem voltak férfierények, ne hazudjunk magunknak!
Vajon az ilyen nem-férfi férfiak miatt valóban el kell dobni mindazokat a férfi-értékeket, amelyek fontosak? A család védelmét, óvását, a biztonság megteremtését a nő és a gyerek számára? Annyit nem érdemelnek az ál-macsók, hogy a fürdővízzel kidobjuk a gyereket is!
És vajon a másik oldalon nőnek tekinthető-e az, aki eltűri ezeket a megalázó helyzeteket? Kérdezem én, milyen nő az, aki hanyatt esik az első mosolytól, aki olyan emberrel bújik ágyba, aki őt nem tiszteli, aki csak azokat a férfiakat veszi észre, akik őt nem becsülik, és az együttműködőbb pasikat lenézi, nem is tartja férfinak? Mert sokszor ilyenek vagyunk mi, valljuk be, a kedvességet azonosítjuk a gyengeséggel. És sorolhatom tovább, milyen nő az, aki összekeveri a szexet az intimitással, és aki nem tudja, az intimitást neki kell megteremteni a kapcsolatban. Mert épp ez a tudás adna védelmet azokkal az ál-macsókkal szemben, akiktől ő is szenved, ez segítene abban, hogy ne menjen bele alá-fölérendeltségi viszonyokba, hogy szóba se álljon az effélékkel.
Ehhez azonban ismernie kellene a saját valódi igényeit is, és tudni kéne azokat érvényesíteni, nem az ál-kemény nő imázsát erősíteni önmaga és a világ felé, amely arról szól, hogy a fájdalmakat nem mutatjuk ki! Mert három gyerek után már tényleg nehéz kilépni, bár akkor sem lehetetlen, de legtöbbször az alá-fölérendeltség már a kapcsolat elején megjelenik, csak nem figyelünk az intő jelekre, majd megváltozik, beszélek a fejével, gondoljuk sokáig, és folyik a végeérhetetlen játszma, amelynek mi ugyanúgy részesei vagyunk, talán sikerül megnevelni, talán egyszer megérti, hogy nekem rossz, amit csinál velem.
Pedig tudja ezt az ál-macsó magától is, hogyne tudná, csak magasról tesz rá, ameddig a másik magát meg nem védi, határt nem szab a sértegetésnek, a becsmérlésnek, az együttműködésre való képtelenségnek.
Hát akkor miért szajkózza oly sok feminista és jogvédő, hogy nem kell az áldozat szerepéről beszélni? Jogi értelemben persze, hogy nem, de a saját önvédelmünk, a gyerekeinkkel szemben érzett felelősségünk okán nagyon is kell! Ismerek olyan nőket, akik a saját tehetetlenségük okán a tulajdon gyerekeik védelméről is lemondtak, hogy fontosabb volt nekik önmaguk sajnálata, vagy a bánatuk italba fojtása, mint hogy a gyerekeikért kiálltak volna.
Hát nem az a valódi segítség, ha erre felhívjuk az áldozatok figyelmét? De önfelmentésben ez az ország jól teljesít, és mi kiterjesztjük ezt a családok belügyeire is, és akkor állandósul a harci helyzet, lesz munkájuk a jogvédőknek, lehet acsarkodni, gyűlölködni, ellenséget keresni, a férfiakat degradálni, ahelyett, hogy a megoldást, a valódi segítséget keresnénk, mert egyébként az ördögi kör nem zárul le, a nő vagy más esetben a férfi szakít az aktuális bántalmazóval, és nagy valószínűséggel újat keres magának.
Ebből kitörni segítség nélkül tényleg nehezen lehet, mint ahogy nekem sem sikerült, hosszú évekbe telt, amíg rájöttem, mit csinálok rosszul, miben kell nekem változtatni, és annak vagyok a világon a leghálásabb, aki mindezt megtette értem. Megmentette az életem, és ezt a jogszabályok sosem tudták volna elérni.
Nem megoldás a gyűlölet. Nem lehet az egész férfinemet bűnösnek kikiáltani, ez színtiszta diszkrimináció. Az előítélet úgy szól, hogy az erőszak a férfi természetéből fakad, és persze van néhány kivétel, mondják, akik ezt hirdetik. A nő pedig a cuki, az édes, máskor meg a szerencsétlen áldozat.
Én ezt kikérem magamnak, én is tudok gonosz és undok lenni, ha akarok, tudok másoknak ártani, nincs macsó világ, nem a férfiakkal kell a harcot felvenni, hanem az anti-humánus magatartással, amely tárgynak, birtoknak tekinti a másikat, ezt mi nők, ugyanúgy elkövetjük sokszor, csak más formában. Aki pedig áldozat, legyen nő vagy férfi, annak igenis kell segíteni!
Jó lenne minél több önmagára büszke nőt és férfit látni. De ehhez tudnunk kell, mit kéne magunkban és másokban is becsülni.
Hidas Judit író, az Anyátlan nemzedék c. könyv társszerzője
Interjúja a Divány.hu-n itt olvasható
Oszd meg cikkünket, hogy másokhoz is eljusson!
