Sok ostoba divat hódít Magyarországon a rózsaszín férfiingtől a szilikonos szájfeltöltésig, de egyik sem olyan ragályos, mint a politikától való elfordulás.
Népbetegségnek számít a magabiztos tudatlanság. Büszkén ecseteljük, amit szégyellni illene: mekkora királyok vagyunk, hogy magasról teszünk a közügyekre. Pedig figyelmen kívül hagyni a politikát körülbelül annyira eszes dolog, mint figyelmen kívül hagyni a piros lámpát. Lehet csinálni, de hosszú távon garantáltan megbosszulja magát.
Gyávaságból, megalkuvásból alkalmazkodunk a politikaellenes közhangulathoz és pótcselekvésekbe merülünk. Maximum Blikk-szinten foglalkozunk a közügyekkel és menekülünk bulvárba, gasztronómiába, kiscicás videóba meg Csonti Car és DJ Free másfél centis szellemi mélységű életbölcseleteibe.
Nem sok jóval kecsegtet, ha a közömbösség olyan ipari méreteket ölt egy országban, mint nálunk. Ahol a felnőttkorú lakosság nagy része nincs tisztában az állam működésének alapjaival, a költségvetési egyszereggyel, a közintézmények feladatával, de még a szavazó és politikus viszonyának lényegével sem.
Magyarországon a politikával kapcsolatban két végletes hozzáállás uralkodik:
1.) Kritikátlan, fanatikus rajongás
2.) „Egyik kutya másik eb”- színvonalú konyhabölcsességekre alapozott közönyösség
Nehéz eldönteni, melyik siralmasabb.
Ideje eloszlatni a népszerű tévhitet, amire hivatkozva honfitársaink milliói vonják ki magukat a felelősség alól. A politika más és több, mint hataloméhes haszonlesők napi küzdelme. A közös ügyeink összességét és annak intézését jelenti. Sokkal fontosabb annál, mint amit egy felelős állampolgár hetykén mások elé dobhat, hogy oldják meg nélküle.
A politika arról szól: milyen országban akarjuk leélni a hátralévő életünket és milyen országot hagyunk a gyermekeinkre.
Ahol a leggazdagabbak is olyan adókulccsal adóznak, mint a bérből élők, vagy ahol a tehetősek magasabb arányban járulnak hozzá a közterhekhez. Ahol a szűkös állami bevételből fölösleges látványberuházásokra költenek, vagy ahol a szociális igazságtalanságok enyhítésére fordítják azt. Ahol az oktatás tekintélytisztelő, engedelmes alattvalókat nevel, vagy ahol nyitottságot, állampolgári öntudatot plántálnak az új generációba. Ahol az állam belemászik az emberek privát szférájába, vagy ahol az egyén szuverén joga, miben leli örömét szabadidejében.
Ezernyi kérdés, amiben nem lehet megspórolni a döntéssel járó intellektuális erőfeszítést.
Feje tetejéről a talpára kellene állítani a logikánkat: nem politikusokat kell vakon követni, hanem előbb eldönteni, milyen országban szeretnénk élni, majd fenntartásokkal azt a politikai szereplőt támogatni, amelyik közelebb áll az elképzelésünkhöz.
És ne tévedjünk: politikailag indifferensnek maradni éppúgy politikai döntés. Távolmaradásunkkal mindig a gátlástalanabb oldal mellett tesszük le a garast. Pont mint egy iskolai osztályban: ha megszűnik a tanári kontroll, az mindig a rosszabb gyerekeknek kedvez, sosem a jóknak.
A szabadság és a jólét nem jár ajándékba a demokráciával. Naponta meg kell érte harcolnunk a szabadság ellenfeleivel.
