Gábor György elolvasta a Corvinus egyetem frissen kinevezett rektora, a Fidesz-közeli Lánczi András interjúját a 888-on. Miután magához tért a kábulatból, gondolatait megírta a Nyugati Fénynek.

Lánczi András interjút adott. Nagyot, hosszút, jelentőset. Olyat, amilyen a magyar miniszterelnök ideológiai bástyájához méltó. Amilyen a Századvég Alapítvány elnökéhez méltó. Amilyen a Nézőpont Alapítvány Kuratóriumának elnökéhez méltó. Amilyen a Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének vezetőjéhez méltó. Amilyen a Corvinus Egyetem frissiben megválasztott rektorához méltó.

„A gonosszal állandóan foglalkozni kell” – adja ki az enigmatikus jelszót már az interjú címében Lánczi, s innentől Olvasó körmét rágva várja, hogy megismerkedjék végre gonosszal, netán főgonosszal, hiszen most a legfőbb szakértőé a szó, s ki kell derülnie, kecskeszarvú és patás, avagy embertestű és disznófejű-e Lánczi András tudományos kutatásának legfőbb tárgya. Mert ennek hiányában nem alszik a magyar már hosszú-hosszú évszázada, csak hánykolódik a pamlagán, ám most eljött a pillanat és lehull a lepel. Legszívesebben egyenest a cikk végét olvasná, mint egykoron a Népszabadságnál a sportrovatot, hátulról, hogy mielőbb fény derüljön a titokra, de fegyelem, niksz ugribugri!!     

Sok szép és nagy igazság árad a beszélgetésből, akár egy-két gusztán hímzett falvédőről a sparhelt fölül. Hogy mindig láthassa és olvashassa, újra és újra, egy életen át az, ki szépre és jóra vágyódik, ércnél maradandóbb igazság után epekedve, nagy szükségében, kavarja akár a rántást, szaggassa bár a tésztát, vagy csak úgy, a resztelt máj kanalazgatása közben, meg-megállva, el-eltűnődve. Mert így tetsző a léleknek, has és szellem egymásba ölelkező dialektikája.  

Nézze el a nyájas Olvasó esetlen recenzorának, hogy csak csipegetni kész az opusból (melynek Köchel-jegyzék száma egy a nulladikon), s csak morzsalékokkal hozzájárulni bölcseletre kiéhezett felebarátjának szomját csillapítandó.

Mert Lánczi Andrásból feltartóztathatatlanul áradnak a szárnyas szavak. Azt mondja például, ő, Lánczi András, aki az idők végezetéig leszögezte, hogy a korrupció nemzeti ügy, a Fidesz legfőbb politikája, ő, aki a miniszterelnök baráti unszolására adta be a rektori pályázatát (egyedüli indulóként),  ő, aki a Századvég élén tán el is olvashatta azokat a gazdagon honorált szellemi nihiliádákat, szóval azt mondja a mi emberünk, hogy „most rakjuk le az új rend morális alapjait.”

Na, azt tényleg lerakták, de piszkosul. Az alapba jól bebetonozva a Mészáros Lőrinc, a Tiborcz István, a Habony Árpád, a Rogán Antal, a Polt Péter és még sorolhatnánk, megannyi föld alá szállt morális arkangyal, ott vannak mind, benne az alapokban, akár mint Kőműves Kelemenné, hogy össze ne omoljon a fundamentum. Aztán a politikafilozófia is kikívánkozik belőle, s hozzáfűzi: „Minden politikai rezsimnek van egy morális igazolása. Mellesleg mi most ezért küzdünk. Ti is ezért küzdötök” – mutat rá az őt kérdező újságírókra, lazán, bratyizósra véve, elvégre a régi haverság kötelez. Hivatásos tollforgató pedig csak nevetgél, s zavarában csavarint egyet a csipketerítőn. 

Aztán emígy folytatja: „Itt van az a kérdés, hogy mi a közpénz.” Igen, igaza van, merthogy akadnak, akik tudják, figyelmeztetés nélkül, de akadnak, akiknek fogalmuk sincs, mi a közpénz. De folytatja: „ha szemünk előtt használódik fel közpénz valamire, akkor azt azonnal ellenőrizni kell, a közpénzek legyenek átláthatóak meg ilyenek.”  Főként, meg ilyenek, de francba a részletekkel, fülön csípve tehát a gonosz - sóhajt fel szorongásából megkönnyebbülő Olvasó. s máris egy stadion dísztribünjét fantáziálja maga elé, nem patásokkal, nem kecskelábúakkal, de jól profilírozható, ismerősnek ható arcélekkel.

Na, ehhez nem kell nagy ész, ezt mindenki tudja – gondolnánk, csakhogy nincs megállás, a szubtilis elemzés folytatódik: „de halkan kérdezem, kérdezzük meg Soros Györgyöt, hogy az ő pénze micsoda is? Miből lesz a spekulánsok pénze? Mondjuk a brit font shortolása révén megkopasztom a brit államot, akkor tulajdonképpen közpénzből csinálok magánpénzt, legalábbis részben biztos, vagy nem?!” Hát nem, kedves Lánczi professzor, de voltaképpen ez most nem is lényeges, hiszen épp most jutottunk el a főgonoszhoz: ő már valóban patás, s kecskeszarvak helyett jávorszarvasnak beillő méretűt hord. Tudjuk tehát, hogy nem felcsúti illetőségű, se mangalicatelep, se közvilágítás, se erkély a város fölött, se félkarú rabló a kaszinóban.

S közben még az is kiderül Olvasó számára, hogyan s miért kerülhetett Lánczi fenséges alfele alá a közgazdászképzés legfőbb helyének legrangosabb széke. Jóllehet nem unortodox, inkább nagyon is ortodox: Proudhon követője ő, vele együtt harsogja: a tulajdon lopás! Hát még a spekuláció! Mintha csak Vlagyimir Iljics duruzsolna Láncziból.

Ha például egy állami tulajdonban lévő bankból hitelt veszek fel, vállalkozásomat beindítandó, akkor – emígyen Lánczi – közpénzt használtam fel, mi több, loptam. De ha a közalkalmazotti fizetésemet túrós palacsintára költöm, tokkal-vonóval, akkor elpalacsintáztam a közvagyont. Eccerű, nemde? Nem kell ezt Mészárossal, másokkal komplikálni, Lánczi nagy ívű gondolatkísérlete megáll a saját lábán, a többit majd elmondja a következő számban az Andy. A Vajna.

De az ív feszül tovább, addig, amíg csak lehet: „a pénzt valahonnét szerezni kell” – mondja, s ismét az a fene dísztribün türemkedik elő a nyájasban, ám csak egy minutára. „Nem vagyok Soros-szakértő” – mondja Lánczi, példás szerénységgel, megkockáztatva, mintha csak tudná, hogy Sorosnál amúgy sem lesz belőle rektor, majd ekképp kanyarítja tovább: „de érdemes megnézni az életrajzát. Egy teljesen átlagos ember volt egy darabig és aztán üstökösként emelkedett fel. Ott, azon a ponton valaminek történnie kellett. Valakik, valamiért helyzetbe hozták és olyan eszközöket kapott, amivel meg tudta ezt csinálni.”

Vagy úgy! Nem mesébe illő, fodros habok hátán lovagló mitikus gázszerelőről szól Lánczi éneke, hanem Sorosról. Ez most ki lett adva. Mindenkinek. Mától bazmeg helyett Sorost mondunk. Magyar anya gyermeke először Sorost gügyög, aztán telerakja a pelust, s csak ezt követően jöhet a mama. Tetszenek érteni? Egy teljesen átlagos ember, nem Mészáros Átlag Lőrinc, hanem Soros Átlag György. Ne feledjük. maga a főgonosz. Akit a többi kisgonoszka – továbbiakban: saját konkurenciáját pátyolgató, karitatív spekuláns – hozhatott csak helyzetbe. 

Aztán a családról. Foglalt fogalom – tudjuk meg, „nem egy szó, amelynek jelentését tágíthatom jobbra-balra, összevissza.”  Úgy is van! Ahogy a táplálék fogalma is foglalt, már a paleolitikum óta: bogyók, gyökerek, gumók, magvak, néhanapján egy kis mamuthús. Nem ám pacalpörkölt meg grenadírmars meg juhtúrós sztrapacska. Meg a közlekedési eszközök, foglalt az is, maximum a lóvasútig (kisvasúttal felcserélhető). Airbusig itt nincs tágítás. Foglalt. Vagy a hírközlés. Mert az is foglalt. A füst- és hangjelzésekkel bezárólag.  Mit nem lehet ezen érteni? Foglalt, és kész!

Még hogy „a homoszexuálisoknak legyen családjuk”! Na persze, meg a nagynénémnek áramszedője! Dolgát végző derék újságíró is egyetért, s rátromfol: „Oda fogunk jutni, hogy egy ember meg egy szekrény együtt lakik, az is egy család.” Vicces, Lánczi picinykét dorgálja is: „Ötleteket adsz.” Pedig jó volna hagyni szabadon szárnyalni. Így aztán sosem tudom meg, hogy ha én egy sublóttal vagy egy ágyneműtartóval akarok együtt élni, esetleg a nyolc emeletes stelázsival (mert az tetszik igazán), akkor az most család vagy nem család? És ha a nagypapa fotelje jönne szóba, az bigámia vagy vérfertőzés? Végig kellene ezt beszélni, filozófus módjára, a padlótól a plafonig, a küszöbtől a vitrinben lévő nippekig. Miheztartás végett.

Aztán egy kis fogalommagyarázat, miszerint „a liberális – eredeti értelme szerint – mindig elitista”, végül a konklúzió: „A szabadság a tét. Orbán Viktor egyszer Kötcsén azt mondta, hogy a szabadság miatt csináljuk ezt az egészet. Ő ezt pontosan érti. Az egész karrierje ezen alapul.”

Hát úgy! A végére Orbán-idézet, sormintának, ő már csak tudja, pontosan érti, a legtávolabbi galaxisig egyes-egyedül Orbán. A szabadság apoteózisa, Orbán egész karrierjének az alapja. „A szabadság a tét.”

Így igaz. A letöltendő börtönbüntetés vagy a szabadlábon levés. Ezért csinálnak mindent. Ha kell, a választások elcsalását, eltrükközését is, meglásd, nyájas Olvasó.

Mert tényleg nagy a tét. Mangalicahurka vagy börtönkoszt. Beszélő – a dísztribünön vagy a kóterben.

Hisz megmondatott: „egész karrierje ezen alapul.”

Támogasd a Nyugati Fényt - a legütőképesebb ellenzéki gerillamédiát!