Miközben tízmillióan éljük életünket a mindennapok valóságában, gyakori tapasztalat, hogy a médiában megszólaló szereplők szövegei köszönőviszonyban nincsenek azzal a világgal, amely körülvesz minket.

Közgazdászok, szociológusok, elméleti filozófusok, kisebbségi jogvédők, főállású észosztók: felfuvalkodott, exhibicionista figurák, akik elképesztő önbizalommal és dermesztő arroganciával oktatják ki a dolgozó népet egy virtuális valóságáról, amely csak az ő fejükben létezik.

 Hallgatva a tutimondók kinyilatkoztatásait, az ember lefagyva mered maga elé: én vagyok hülye, vagy a tükör görbe?

 A saját felsőbbrendűségükbe szerelmes észosztóknak minden nemes elvet sikerült túltolni, túlfeszíteni, önmaga paródiájává fordítani.

Rendszertanilag három fő kategóriájukat különböztethetjük meg, bár van átjárás:

1. Neoliberális közgazdászok

Szép elv a tőke és a piac mindenhatósága, de csak ha közben nem hagyjuk az út szélén a versenyképtelen embertársainkat. Jó dolog a költségvetési fegyelem, de nem mindegy, milyen áron. Nem lehetnek fontosabbak a szép számok, mint az emberi életek, mert akkor mi végre volt az egész? A neoliberális közgazdászok képtelenek összeegyeztetni az erkölcsöt és a méltányosságot a saját elveik feljebbvalóságával, így mindig a humánum kerül ki vesztesen.  

 Az elmúlt 25 év fontos tanulsága, hogy azok a politikusok, akik a neoliberális közgazdászok hatása alá kerültek, hamar a partvonalon kívül találták magukat, társadalmi támogatottság nélkül.

A neolib közgazdászokkal kokettáló politika az önsorsrontás olyan Darwin-díjas eseteire is képes volt, mint a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése. Ezek a tételek a költségvetés méretéhez képest minimális bevételek, lakosságirritáló hatásuk viszont jószerivel felülmúlhatatlan, így jó eséllyel pályáznak a „Hogyan veszítsük el a lehető legtöbb támogatót a lehető legkisebb pénzbehajtással?” című verseny dobogós helyeire.

 2. Feministák, "gender-szakértők"

A harmadik generációs feministák már nem a nők alapjogaiért küzdenek, hiszen azokat törvény garantálja. De a harci készültséget fenn kell tartani, saját létjogosultságuknak ürügyet kell találni, így hát árgus szemekkel figyelik a férfiak minden rezdülését, és eszeveszett harci hévvel üldözik a szerintük szexista (értsd: teljesen normális, hétköznapi) viselkedést és nyelvhasználatot. Azzal, hogy mindent százszorosan túlpörgetnek, groteszk karikatúrává fordítanak, pont azon szervezetek hitelét rontják, akik tisztességesen próbálnak küzdeni mondjuk a családon belüli erőszak ellen.

Nem akarunk tippeket adni a harcos hazai aktivistáknak, de Amerikában a holdkóros feminizmus odáig jutott, hogy mozgalmat indítottak a férfiak terpeszülése (!) ellen, mert az szerintük a férfi agresszivitás és a nők elleni erőszak egyik rejtett formájának megnyilvánulása. New Yorkban a helyi tömegközlekedési vállalat már hirdetéseket helyezett ki, amelyben felszólítják a férfi utasokat, hogy zárják össze a lábukat. (Persze a fedőszöveg szerint helytakarékosságra hivatkozva)

3. Szociológusok, kisebbségi jogvédők

Mire egy gyerek Magyarországon felnőtté válik (ha csak nem Buda bizonyos kerületeiben nő fel), TÖBB EZER mindennapos, személyes tapasztalatot szerez cigány honfitársainkkal. Óvodában, iskolában, buszmegállóban, vonaton, az üzletben, az utcán. Vannak köztük jó és rossz tapasztalatok vegyesen, de mindenképpen összeáll egy rengeteg mozaikból álló összbenyomás.

A szociológusok,  jogvédők narratívájában azonban nyoma sincs ennek a sokszínűségnek: szerintük a cigány honfitársaink mind ártatlan, szerencsétlen sorsú páriák, akiket csúnya dolog bármiért is hibáztatni. Nem tehetnek semmiről és semmiért, a körülmények áldozatai mindahányan és minden támogatást meg kell nekik adni, feltétel nélkül.

 Azt mantrázzák, hogy nem cigánykérdés van, hanem szegénykérdés. Jó, de akkor miért romaprogramok vannak és nem szegényprogramok?

Vagy: miért számít valaki cigány származása, ha áldozata egy bűncselekménynek és miért tilos megnevezni, ha elkövetője? Hol van az egyenlő mérce?

 A kisebbségi jogvédők elbeszélésében ma mindenki hibás a magyarországi cigányság sanyarú sorsáért: a rasszista társadalom, a rasszista a közintézmények, a cigányellenes sztereotípiákkal dolgozó média, stb, csak éppen maguk az érintettek nem. Hogy is van ez? Hol marad a liberalizmus alapeszménye: az egyéni felelősség, ha a cigány honfitársaink felelősségéről van szó a saját sorsuk alakulásáért?

Ma az állampolgárok jobb-és baloldalon tökéletesen egyetértenek abban, hogy bőrszíntől függetlenül mindenkinek meg kell tenni annyi erőfeszítést a saját boldogulása érdekében, amennyi az életerejéből és a szabadidejéből kitelik. Hogy akinek van két ép keze, két ép lába, valamint napi 24 órája, az egyszerűen nem halhat éhen.

Cserdi példája tökéletes bizonyítéka annak, hogy életerős emberek némi erőfeszítéssel nem csak azt képesek megtermelni, amit megesznek, de még eladásra és adakozásra is jut. Az evolúcióban az önfenntartásra való képesség a túlélés alapfeltétele. Vagy vallásos verzióban: maga az Úristen is azt hagyta Ádámra, hogy munkálkodjon és dolgozzon a Földön - és nem azt, hogy a tévé előtt fekve várja Karácsony Gergőék alapjövedelmét.

Ma Magyarországon az a cigány ember, aki törvénytisztelő életet él és becsületes tagja a társadalomnak, nem hogy rasszista atrocitásnak nincs kitéve, de kiemelt megbecsülésben részesül, és követendő példaként emlegetik. Annyira ki van éhezve a többségi társadalom a pozitív cigány példaképekre, hogy ha ilyennel találkozik, akkor azonnal a keblére emeli és körbeajnározza. Akkor hát hol van itt rasszizmus, kezitcsókolom? 

Két autóbusznyi szociológust és kisebbségi jogvédőt leszámítva ma Magyarországon mindenki egyetért abban, hogy a hosszú távú béke érdekében nem a követelőzés kultúráját kellene erősíteni, hanem az öngondoskodás és az egyéni felelősség megkerülhetetlen fontosságát végre.

 Tanulság

Normális körülmények között a fideszes maffiakormánynak már nyolcszor buknia kellett volna. Hogy mégis hatalmon van, abban jelentős szerepet játszik, hogy a társadalom még mindig erősen fázik a baloldaltól, mert (nem ok nélkül) a baloldalhoz társítja azokat a neoliberális közgazdászokat, rasszistázó szociológusokat, a követelőzés kultúráját erősítő „jogvédőket”, túlfeszített feministákat, mindig-mindent-jobban-tudó észosztókat, akikről úgy érzi, közük nincsen az ő valóságához.

De a Fidesz előbb-utóbb bukni fog. Hogy a Jobbik vagy a baloldal válthatja-e le, az attól függ, hogy szakítva a valóságidegen okoskodással, melyik oldal lesz képes őszinte, gyakorlatias megoldásokat kínálni az embereket érintő mindennapi problémákra.

Független. Kritikus. Aktuális. - Kövesd a hiánypótló Nyugati Fényt a Facebookon, hogy ne maradj le a frissítésekről!