A zavartalan lopás luxusába belepofátlanodott Fidesz-kormány ellen az elmúlt évek legreménytelibb akciósorozata indult meg ősszel.
A „három győztes választás” a maradék gátlását is elvette a fiúknak, akik tébolyult ötletcunamival rontottak rá a nemzetre. Internetadó, kötelező vizeletminta, vasárnapi zárva tartás, fizetős autóutak – súlyosbítva a NAV korrupciós botrányával és a segédhernyók ormótlan rongyrázásával: ennyi agyrém már a békésen tűrő magyaroknak is sok volt.
Októberben Gulyás Balázs robbantotta a demonstrációbombát és két olyan tömegtüntetést szervezett az internetadó ellen, hogy Orbán Viktor lányos zavarában kénytelen volt visszatáncolni saját ostoba ötletéből. („Kármentés” gyanánt azért még megbízta a sosem drogozó Deutsch Tamást egy parasztvakító konzultációval.) A netadó a korlátolt és sötét hatalomgyakorlás szimbóluma lett, a világító telefonokkal demonstráló magyarok fotója bejárta a nemzetközi sajtót.
Akik kint voltak az októberi tüntetéseken, megízlelhették: annyi magukba nyelt keserűség után milyen felemelő érzés tízezrekkel mozdulni együtt közös célokért. Ez az élmény korábban a jobboldal kiváltsága volt.
Már az elején kiderült: a netadó csak az utolsó csepp volt egy régóta gyűlő pohárban. Az utcákon-hidakon hömpölygő tömeg egymás után skandálta a rigmusokat Vida Ildikóról, Simicskáról, stadionokról, trafikokról, földekről, Felcsútról, Putyinról meg a lopott vagyonnal kérkedő újfideszes gazemberekről.
Világossá vált, hogy itt már az egész rendszerrel van torkig egy növekvő sokaság. Közösen akarják keresni a kiutat, addig pedig tiszta erőből kifejezni indulataikat az életüket nyomorító Fidesz-KDNP-vel szemben.
További sármot adott az induló tüntetéseknek, hogy nem számított a résztvevők pártszimpátiája. Ott bent a tömegben mindenki érezte, hogy egybeforrasztja őket a közös akarat. Hogy legyenek bár MSZP-, DK-, LMP-, PM-, MLP-szimpatizánsok vagy "politikai hontalanok", egymással való konfliktusaik valójában gerjesztett álproblémák.
A lényegben ugyanis mind egyetértenek: olyan országban akarnak élni, ahol a kormánypárt nem hazudja magát nemzeti oldalnak és nem szít polgárháborút magyar és magyar között. Ahol a hatalom nem nyúlhat le komplett iparágakat a haveroknak és ahol a költségvetés jelentős részét nem viheti haza egyetlen ember, közbeszerzésnek álcázva. Ahol az ügyészség nem falaz a korrupt gazembereknek, a közintézményeket pedig nem szállhatják meg kesztyűbábként működő pártkatonák. Ahol a miniszterelnök nem sötét keleti diktátorok kegyeit keresi, hanem kulturális-gazdasági családunkkal, az Európai Unióval ápol jó viszonyt. Ahol senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés azért, ami vele született adottsága, amiről nem tehet. Ahol az adórendszer nem a tehetőseket gazdagítja tovább a közös pénzünkből. Ahol nem építenek százmilliárdokért látványstadionokat addig, amíg beteg embereket moslékkal etetnek az állami kórházakban.
Mindebben és még sok alapkérdésben egyetértettek a tüntetők: hiszen pont eme égbekiáltó igazságtalanságok ellen vonultak az utcára. Ez a közös alap pedig roppant fegyverrel vértezte fel őket: az erkölcsi fölény biztos tudatával. Hogy ők állnak az emberség, az igazság, a tisztesség oldalán - szemben az arrogáns gazemberekből, piti tolvajokból álló Fidesz-KDNP-kormánnyal.
A reményteli kezdés után viszont megindult a tüntetések presztízsének villámgyors inflálása. Előbb jöttek a CCCP-pólós ifjúkommunisták, akik borgőzös hangon ordibálva és kínosan dilettáns versikékben küldtek el mindenkit a sunyiba (saját magukon kívül). Majd színre lépett a hatalmas önérzettel megvert, ám nulla jövőképpel bíró MostMi-csoport, akik döbbent csalódást okoztak a publikumnak. Tevékenységük valahol a felelőtlenség és a szándékos bomlasztás között jellemezhető.
Indult a pártjelvény-mizériával, vagyis hogy igényt tartottak volna az ellenzéki pártok szavazóira, de csak ha azok gondosan eltitkolják, hová húz a szívük. Közben - ki tudja milyen alapon - elkezdtek bírálhatatlanságot követelni maguknak egy versengő politikai piacon. Szabadságot és demokráciát hirdetünk, de közben elvárjuk, hogy laboratóriumi körülmények közt, kritika nélkül bontakozhassunk ki: ennél ostobább hozzáállás nem létezik.
Majd antitalentum antiszónokaikkal (tisztelet a csekély számú kivételnek) mintha direkt arra játszottak volna, hogy a közönség belefáradjon a zagyvaságaik hallgatásába. Az emberek láthatóan csalódottan mentek haza a híres-neves MostMi-tüntetésről. A saját hangjukba szerelmes szónokok drámaian nem találták a közös hullámhosszt a publikummal, az elmúlt 25 év egybemaszatolására tett kísérletük pedig bumerángként ütött vissza.
A várva várt, majd kudarcba fulladt MostMi-akció megtörte a lendületet. A tüntetések szelleme a szervezők önzőségének és korlátoltságának áldozata lett.
De még nincs veszve minden. A Fidesz-kormánnyal szembeni elégedetlenség hétről hétre nő, a kormányzó nagyurak pedig állandó muníciót adnak a tiltakozásra. Hibát hibára halmoznak, riadt kapkodásukban mind újabb társadalmi csoportokba harapnak bele. A törvényeket immár pimasz nyíltsággal a saját haveri körükre szabják, miközben sosem látott pofátlansággal másznak bele az emberek privát szférájába. Teljes káosz az új útdíj-rendszer, felelőtlen agyrém a vasárnapi zárva tartás, amivel több tízezer dolgozó munkahelyét sodorják veszélybe.
Európa legmagasabb áfáját fizető lakosságának tűrőképessége egyre fogy, ellenszenve a Fidesszel egyre nő. Ilyen körülmények között történelmi bűn elszalasztani a lehetőséget a maffiakormány megroppantására.
Aki semmit nem tanult a MostMi-tüntetés kudarcából és továbbra is a tüntetők közti feszültség szítására játszik, az a változást akarók ellenfele. Ilyen töredezett ellenzék mellett minden demokratikusan gondolkodó magyarra szükség van. A demonstrálók mesterséges megosztása egyedül a túlélésükért küzdő fideszes szemétládáknak kedvez.
Nem engedhetjük meg a meddő viszálykodás luxusát, ha valaha szabadulni akarunk tőlük.
Civilek, ne öljétek meg a tüntetést!
